Oda kell figyelnem, hogy gyakrabban írjak, nehogy a végén évente már csak két bejegyzésem legyen. Persze évközben többször is eszembe jut, hogy erről vagy arról kellene írnom, de valahogy mostanában a hétköznapok szaladnak, mi meg velük.
Aztán kettőt pislogok, és már itt van december. Próbálom a két ország között lekoordinálni az ajándék vásárlást, hogy miket vigyünk haza, aztán, hogy miként teljenek az ünnepek. Mikor, hol legyünk az ünnepek alatt, mit főzzek, kikkel tudunk találkozni, és persze ezek között még prioritás, hogy beugorjak Anyuval Timihez, hogy csini legyen a hajunk. 🙂
Korábban az ünnepek előtt mindig pörgősek voltak a napok, de mióta kint élünk, és kevesebb mint 2 hetünk van mindenre, valahogy az ünnepek alatti nyugalom, vagy elcsendesedés elkerül minket. Pedig idén egy kicsit az élet is emlékeztette minket arra, hogy nem jó ez az örökös rohanás. Dec 26-án, épp hazafelé voltunk tesóméktól, amikor Kisbér előtt egy öngyilkos jelölt vaddisznó ugrott ki a semmiből, és sikerült a kocsi jobb elejével elkapnunk. Csattanás, fékezés, biztonsági öv szorítása, aztán megálltunk az út szélén. Körbenéztem, mindenki rendben volt, aztán amikor szálltam volna ki a kocsiból nem tudtam kinyitni az ajtóm. Akkor már gondoltam, hogy innen valószínűleg nem lesz egyszerű haza jutni. Szóltunk a szülőknek, írtam a haveroknak, hogy mi történt velünk. Sorba jöttek az üzenetek, hogy jöjjenek-e értünk, tudnak-e segíteni. Végül Tamás intézett nekünk egy autómentőt és még értünk is jött. Innen is ezer köszönet!
Az ijedtség után hálás voltam, hogy ennyiből megúsztuk, hogy másnap együtt ültünk otthon a kanapén, néztük a kedvenc sorozatunkat, és nem lett semmi bajunk.
Azt nem mondom, hogy ennek hatására lelassultunk, de valahogy meg kell tanulnuk, hogy ne akarjunk mindent elintézni, mindenhova eljutni, amikor otthon vagyunk. A lényeg, hogy január 2-án rendben visszaértünk Norvégiába, és utána hétvégén kipihentük az előző hetek pörgését. De ilyenkor az otthoni tartózkodás után egy kicsit jobban hiányoznak az otthoniak, nehezebb elválni a szülőktől, és ez a hiányérzet sosem fog elmúlni. De most már itt élünk, két hazánk van, és ez a kettősség mindig meg fog maradni.
BUÉK MINDENKINEK!
