Most olvastam egy bejegyzést a facebookon egy Norvégiában élő magyartól, aki arról írt, hogy milyen nehéz megválaszolni, amikor azt a kérdést kapják, hogy mikor jöttök haza. 

Persze ez a kérdés minket is utolért már többször, vagy csak legyintve mondták, hogy Ti már biztosan nem jöttök haza. Pedig, több mint 7 éve nem úgy indultunk el, hogy akkor mi most már végleg kint maradunk. De, ha már jött ez a lehetőség miért is nem éljünk vele. Aztán teltek az évek, és egyre jobban hozzá szoktunk az új életünkhöz. Ennek ellenére minket is elértek a kérdések, hogy “Dehát nem hiányoznak a haverok?” , Most már biztosan nem jöttök haza?  Ha majd nyugdíjasok lesztek hazajöttök? A gyerekeknek nem hiányzik Magyarország? stb”. Ezeket tényleg nehéz megválaszolni, mert mit is mondhatnék?

Azt, hogy most már két hazánk van. Amikor otthon vagyunk egy idő után az itthon hiányzik, de amikor itthon vagyunk, akkor rossz, hogy nem mindig lehetünk otthon. Nem beszélve arról, hogy ahogy idősödnek a szülők fáj minden perc, amit nem tölthetünk együtt. Még akkor is, ha rendszeren beszélünk messengeren. A gyerekek pedig egy külön téma. Ők itt lettek tinédzserek, amikor lassan leválnak rólunk és a haverok még fontosabbak lesznek. Egyértelmű, hogy melyik ország fontosabb nekik, ha szürke hétköznapokról van szó. Ez nem azt jelenti, hogy nem hiányzik nekik Magyarország, és nem várnák, amikor megyünk haza. De az már a nyaraláshoz tartozik.

Igazából fogalmam sincs, hogy egyszer még visszaköltözünk-e Magyarországra. Az majd attól is fog függeni, hogy a mi gyerekeink hol élnek a családjukkal. Maradnak-e Norvégiában, vagy ők is elkerülnek külföldre egy másik országba. Mert, ha szanaszét leszünk mindenhol, akkor majd Janával elkezdhetünk gondolkodni, hogy hol maradjunk. Addig is az otthonunk pillanatnyilag ott van, ahol a gyerekeink vannak, megspékelve egy adag honvággyal. Ez most már így marad. Ez az ára annak, hogy két hazánk van.

Oda kell figyelnem, hogy gyakrabban írjak, nehogy a végén évente már csak két bejegyzésem legyen. Persze évközben többször is eszembe jut, hogy erről vagy arról kellene írnom, de valahogy mostanában a hétköznapok szaladnak, mi meg velük. 

Aztán kettőt pislogok, és már itt van december. Próbálom a két ország között lekoordinálni az ajándék vásárlást, hogy miket vigyünk haza, aztán, hogy miként teljenek az ünnepek. Mikor, hol legyünk az ünnepek alatt, mit főzzek, kikkel tudunk találkozni, és persze ezek között még prioritás, hogy beugorjak Anyuval Timihez, hogy csini legyen a hajunk. 🙂

Korábban az ünnepek előtt mindig pörgősek voltak a napok, de mióta kint élünk, és kevesebb mint 2 hetünk van mindenre, valahogy az ünnepek alatti nyugalom, vagy elcsendesedés elkerül minket. Pedig idén egy kicsit az élet is emlékeztette minket arra, hogy nem jó ez az örökös rohanás. Dec 26-án, épp hazafelé voltunk tesóméktól, amikor Kisbér előtt egy öngyilkos jelölt vaddisznó ugrott ki a semmiből, és sikerült a kocsi jobb elejével elkapnunk. Csattanás, fékezés, biztonsági öv szorítása, aztán megálltunk az út szélén. Körbenéztem, mindenki rendben volt, aztán amikor szálltam volna ki a kocsiból nem tudtam kinyitni az ajtóm. Akkor már gondoltam, hogy innen valószínűleg nem lesz egyszerű haza jutni. Szóltunk a szülőknek, írtam a haveroknak, hogy mi történt velünk. Sorba jöttek az üzenetek, hogy jöjjenek-e értünk, tudnak-e segíteni. Végül Tamás intézett nekünk egy autómentőt és még értünk is jött. Innen is ezer köszönet! 

Az ijedtség után hálás voltam, hogy ennyiből megúsztuk, hogy másnap együtt ültünk otthon a kanapén, néztük a kedvenc sorozatunkat, és nem lett semmi bajunk.

Azt nem mondom, hogy ennek hatására lelassultunk, de valahogy meg kell tanulnuk, hogy ne akarjunk mindent elintézni, mindenhova eljutni, amikor otthon vagyunk. A lényeg, hogy január 2-án rendben visszaértünk Norvégiába, és utána hétvégén kipihentük az előző hetek pörgését.  De ilyenkor az otthoni tartózkodás után egy kicsit jobban hiányoznak az otthoniak, nehezebb elválni a szülőktől, és ez a hiányérzet sosem fog elmúlni. De most már itt élünk, két hazánk van, és ez a kettősség mindig meg fog maradni.

BUÉK MINDENKINEK! 

Minden évben csak ismételni tudnám önmagam, hogy milyen hamar eltelt ez a pár hét, amíg otthon voltunk, pedig indulás előtt mennyi tervünk volt, hogy mi mindent csinálunk. De legalább, ami a listánkon volt, hogy miket is kell rendbe tenni (bokrokat megnyírni, Normó szobáját kifesteni, redőnyt megjavítani stb) nagyrészt ki tudtuk pipálni. 

Szerencsére ebben a kis időben, amit tudtunk kimaxoltunk, és próbáltunk ismét minél több időt a családtagjainkkal és a haverjainkkal lenni, hogy aztán augusztusban ismét feltöltődve jöjjünk haza. 

Az idei tanév idén már egy kicsit más volt. Az első tanítási napon, most már csak Normóról készült a szokásos kép tanév kezdéskor. Panka idén befejezte a középiskolát és sikerült annyi pontszámot összehoznia a jegyeiből, hogy felvették Bergenbe az orvosira. Egy darabig vacillált, hogy elkezdje vagy évet halasszon, de végül a halasztás mellett döntött, ahogy a haverjainak a nagy százaléka is. Tudja, hogy ha elkezdi az orvosit, akkor onnantól kezdve nincs megállás, és csak hajtani fogja magát. Legalább most van egy éve, amikor dolgozik (úszóedző, és bíró), jogsit csinál, eljár többet edzeni, és persze már tervezi, hogy hova fognak a haverjaival utazni. A skandinávoknál ez egy teljesen bevett szokás, hogy középiskola után egy csomóan még nem kezdik el az egyetemet, hanem egy kicsit lazítanak. Legalább még egy kicsit velünk van, mert már most tudom, hogy jövőre nagyon fog hiányozni.

Normó egy közeli középiskolában kezdett, ahová még egy jó pár haverja jelentkezett, illetve volt olyan haverja, aki a tanév elején inkább átjelentkezett Normó sulijába. Idáig még nem volt iskola undora, és élvezi, hogy a legtöbb napon a suli 8.50-kor kezdődik. Mellette pedig jár falmászásra és edzeni. Most, hogy már nagyobbak a gyerekek, nem egyszer fordul elő, hogy Janával egyszer csak kettesben maradunk egy-egy délutánra vagy estére, de azért amikor bedobtam nekik, hogy az őszi szünetben ismét fel kellene ugrani a hegyekben, arra azért mind a ketten vevők voltak. 

Ezt is megéltük, hogy Panka utolsó éves a középiskolában, és most már Ő is egy russ (ejtsd rüssz). Itt a végzősöknek április közepétől kezdődik az az időszak, amit russetid-nek hívnak. Ilyenkor lehet az utcákon egy hónapig a végzős diákokat piros, kék vagy esetleg ritkábban zöld vagy fekete kezes-lábasokban látni, amit maguk díszitenek fel. 

De ez a végzősök időszaka már sokkal korábban elkezdődik, legalábbis a tervezés része. 

Különböző csapatok alakulnak,költségvetést készítenek. Minden csapatnak saját logója van, saját melegítő nadrággal és felsővel, mindenki vezeték nevével, aki ahhoz a csapathoz tartozik. Aztán időben még ősszel megrendelik a kezes-lábasokat, névjegykártyákat, hogy áprilisra már minden meglegyen, amikor egy hónap a tanulás mellett főleg a buliról is szól. 

Milyen egy russe névjegykártya és mi a jelentősége?: Ezek a kártyák különböző színűek lehetnek, attól függ, hogy a kezes-lábasnak milyen színe van. Ezen a névjegykártyán a végzősökről van egy gyerekkori fénykép, cím és tel.számra valami vicceset adnak meg, illetve odaírnak még valami vicces szöveget. Ezeket a kártyákat pedig a kisebb gyerekek örömmel gyűjtik, és szaladnak a végzősök után, hogy kérjenek ilyen kártyákat.

Aztán még nem beszéltem a russebuszról. Pankáék iskolája nem engedte, de vannak sulik, ahol a diákok összedobják a pénzt, és vesznek egy “bulibuszt”, ami belül diszkóvá van alakítva, és azzal mennek és buliznak. Baromi drága amúgy egy ilyen busz, és mi örültünk, hogy nekik nincsen buszuk, mert ezt tuti nem finanszíroztuk volna. Az utóbbi években már elég sokat szigorítottak, hogy miként, és hol lehet ezekkel a buszokkal menni, illetve bulizni. 

Az egész russ időszaknak a norvégok nemzeti ünnepi napján van vége május 17-én. Korábban ezután kezdődtek az érettségik, de idén már május 17-e előtt betettek vizsganapokat. Szerintem csak így próbálják a bulizást megfékezni. 

Bárhogyan is Pankának jövő héten kezdődik az érettségi, és hogy itt milyen is egy érettségi, azt majd a következő posztomba írom meg. 

Úgy látom Panka nagyon élvezi ezt az időszakot, és egy nagyon jó, összetartó csapatot sikerült összehozniuk. Minden héten van valami programjuk, de persze mellette figyel arra is, hogy a tanulás ne szoruljon a háttérbe. Azért egy kicsit irigykedem, mert de jó lenne ismét 19 évesnek lenni… 

6,5 fél éve, amikor kiköltöztünk nem terveztünk igazán semmit, hogy meddig maradunk. Csak megragadtuk ezt a lehetőséget, és azt mondtuk meglátjuk milyen lesz és, hogy bírják majd a gyerekek. Arról már írtam korábban, hogy azért nem egy fáklyás menet, amikor egy idegen országban ismét mindent fel kell építened. De már akkor is úgy gondoltam, hogy csak pozitív hatással lehet mindenkire, ha egy kis időre kirángatjuk magunkat a komfortzónánkból. Aztán, ahogy telt az idő minden évre új célkitűzéseink voltak. Beilleszkedés, nyelvtanulás, ingatlanvásárlás, állampolgárság. Idén januárban sikerült az utolsót is kipipálni a listánkról. Persze először kellett az is, hogy megfeleljünk a követelményeknek:

• min 6 éve itt lakjunk, és megfelelő jövedelemmel rendelkezünk
• min B1- es nyelvvizsga, plusz vizsga társadalomismeretből (norvég történelem, kultúra) 
• a gyerekeknek az iskolától kellett igazolást kérniük, amelyben látszik, hogy norvégból és társadalomismeretből minimum kettest kaptak
• 18 év felettieknek be kellett fizetni fejenként 6500 koronát a kérvény beadásakor

Előtte egy évvel megkértük az állandó tartózkodásit, mert valahol azt olvastam, hogy ez felgyorsítja a folyamatot, és igazam lett. Októberben online beadtuk a kérvényt, aztán december közepére kaptunk időpontot a bevándorlási hivatalnál. 3 héttel később épp a kádban ültem edzés után, amikor a Panka egyszer csak beszaladt hozzám, és kiabálta, hogy megkaptam. Először azt sem tudtam hol vagyok, és mit kapott meg. Aztán mutatta a levelet, amit digitálisan küldtek meg neki, hogy “Üdvözlik, mint norvég állampolgárt!”. Rajtam kívül aznap mindenki megkapta családban az állampolgárságot. Ne kérdezzétek, hogy miért de nekem még várnom kellett plusz két hetet mire engem is értesítettek. Így most már kettős állampolgárok vagyunk, és  akkor ez célkitűzésünk is pipa. Hurrá! 🙂 

Úgy elsuhant 2 hónap már ebből az évből, hogy közben észre sem vettem milyen régen írtam már a blogomban. Pedig voltak témák, amik eszembe jutottak, csak közben pörög az élet, és vele együtt mi is pörgünk. A héten Panka nem ment suliba, mert lebetegedett. Igazából utoljára kiskorában volt ilyen magas láza, és hiába lesz lassan már 19 éves, ugyanúgy aggódtam miatta, mint amikor kicsi volt. Szóval miután csak feküdni és pihenni tudott odaültem hozzá, és dumálgattunk, meg pletykáltunk mindenféléről. Imádom az ilyen beszélgetéseket, mert a vége mindig az, hogy nagyon sokat röhögünk együtt. Szóval miközben éppen hatalmas sztoritgatásban voltunk azt vettem észre, hogy mennyire nem tisztán beszéljük a magyar nyelvet. Ez alatt azt értem, hogy mennyire becsúszott már itthon a napi szókincsünkbe, hogy norvég vagy angol szavakat is használunk, és főként az, hogy ez mennyire természetes lett, amikor itthon beszélgetünk. Pont ez okozza a nehézséget akkor, amikor otthon vagyunk Mo-n, vagy éppen vendégeink vannak otthonról, hogy beszélgetünk és keressük a szavakat és megakadunk a mondanivalónkban. Ilyenkor előjön a PTSD-m (csak, hogy legyünk magyarosak), hogy hányszor beszóltak nekem gyerekként, miután Németországból haza költöztünk, hogy “mi van nem tudsz már magyarul?”, “nem tudod mit jelent ez a szó magyarul?”. Akkor gyerekként még nem értettem, hogy miért kell bántani a másikat. Közben persze megtapasztaltam, hogy aki minimum 2 nyelven beszél és gondolkodik annak nem kell elmagyarázni, hogy milyen az, amikor beszélsz egy nyelven, és közben a másik nyelven jut eszedbe az a szó. Engem már nem érdekel, ha nekem beszólnak, de amikor hallom, hogy a gyerekeim kapják meg szinte ugyan azokat a megjegyzéseket, amiket nekem mondtak, akkor az inkább nekem fáj, talán nekik nem, mert próbáltam őket már az elején felkészíteni arra, hogy mindig lesznek olyanok, akik ezt nem értik meg.

Szóval több mint 6 év után eljutottunk oda, hogy lefáradunk agyilag, ha csak magyarul kell beszélnünk, és nem engedhetjük el magunkat, hogy belekeverünk egy kis angolt vagy norvégot, vagy én néha még egy kis németet. A legutóbb megesett velem, hogy Anyuval beszélgettem és nem jutott eszembe egy szó magyarul, persze a maradék 3 nyelven ott ugrált a fejembe én meg néztem értelmes fejjel Anyura, hogy várjál mindjárt kinyögöm, mit akarok mondani. Anyu már hozzászokott ehhez és szerintem anyósomék is, amikor Panka vagy Normó mesél nekik valamit, és közben tőlem kérdeznek egy-egy szavakat. Ez nem azt jelenti, hogy kezdik elfelejteni a magyar nyelvet, de most már több nyelven gondolkodnak, és a nap nagyobb részében norvégul beszélnek, és gondolkoznak. Persze egymással még mindig magyarul beszélnek, még akkor is, ha ott vannak a norvég haverjaik. Azt mondták, hogy nekik az fura lenne, mert mégis csak magyarul dumálgattak mindig egymással. Panka pedig próbál egy kis magyar kultúrát csempészni a haveri társaságába. Nézetett velük már angol felirattal magyar népmesét, etettet velük túró rudit, és már a pálinkát is megkóstolták. 

Próbáljuk ebben a multikulti életben a magyar gyökereinket megtartani, miközben szépen lassan egyre jobban a norvég kultúra is belekeveredik. 

A karácsonyi hazautazás mint mindig most is nagyon gyorsan telt el. Alig két hetet voltunk otthon, ebbe kellett minden belesűríteni, és a legjobbat kihozni belőle. Szerencsére ismét volt arra időnk, hogy egy kis időt együtt töltsünk a családdal, és persze nem maradhatott el a közös karácsonyozás és Szilveszterezés a haverokkal. Idén először azért egy kicsit más volt az Új Évet ünnepelni. Panka már hamarabb 30-án haza repült, hogy együtt bulizhasson a haverjaival itt Norvégiában. Emlékszem, amikor kitaláltuk, hogy most már mindenki hozza magával a gyerekét a szilveszteri buliba, és most már ott tartunk, hogy a gyerekek,ahogy nőnek elkezdtek elmaradni, és most már ők is a saját haveri társasággal ünnepelnek. Ez persze így van rendjén, de azért hiányoznak. 

Január 2-án repültünk haza, és 6 év után először történt meg velünk, hogy itteni magyar haverokkal futottunk össze a reptéren, és egy géppel repültünk. Aztán leszálltunk a -10 fokban, majd miután eljutottunk a parkolóba vakarhattuk le a jeget az autóról. Hó nem sok volt rajta, de gyönyörű jégpáncél borította. Azóta hétvégén volt már -15 fok is, de a tavalyi mínusz rekordot még nem döntöttük meg.  Most éppen 1 napja narancssárga riasztás van, mert 30-50 cm-es hó várható az elkövetkezendő két napban. Itt most már nagyon tél van, és én már nagyon vártam a havat, (kivéve, ha majd vezetnem kell)  mert a közelben van egy sífutó pálya, amit már tavaly kinéztünk magunknak a Janával, hogy kimegyünk edzeni. 

Emlékszem amikor kiköltöztünk az egyik kérdést amit egy párszor feltettek nekünk, hogy, hogy bírjuk télen a hideget, meg a sötétséget. Szerencsére azért nem a sarkkörön túl lakunk, ahol november végétől január végéig tényleg éjjel-nappal sötét van. De azért az elején tényleg furcsa volt, amikor decembertől reggel 8.30-kor még éjszakai sötétség van. Ilyenkor reggel kb 9-kor kezd el világosodni és délután 3-kor már ismét kezd sötétedni. Ilyenkor örülök a hónak, meg a karácsonyi fényeknek, amiket februárig kint hagynak a házakon. Igazából nem is az zavar, hogy délután hamar sötétedik, hanem, hogy reggel van sokáig sötét. Oooolyan nehéééééz olyankor kikelni az ágyból, főleg a hétköznapokon. Azt érzem, hogy még éjszaka van, aludjunk tovább. De összességében szerintem kibírható, hogy rövidebbek a nappalok. Persze most nagy a szám, mert most még csak november  van, annyira még nem durva a helyzet. Hehehe…

Az idő is nagyon szép mostanában, jókat lehet kirándulni a közeli erdőben, de már várom a havat nagyon. Tavaly a felújítás miatt nem igazán volt időnk síelni vagy sífutni. 

Szóval a hideggel nincs gondunk, jobban bírjuk, mint a kánikulát. Azzal meg úgysem tudunk mit kezdeni, hogy hamar sötétedik. Próbálunk magunknak programokat szervezni, aztán februártól már hosszabbodnak a nappalok, és márciustól visszakapjuk a fényt, és egészen októberig kárpótol minket a téli rövidebb időszakért. 

Emlékszem amikor Normó elkezdte az alsó középiskolát valamikor ősszel küldött a osztályszülői képviselő egy E-mailt benne egy táblázattal, hogy egy adott hónapban a többi szülővel együtt be vagyunk osztva éjszakai őrjáratra. Csak pislogtam, hogy ez meg mi. 

Kiderült, hogy ez ismét egy fajta önkénteskedés, ami régóta megszokott itt Norvégiában. Főleg az (ungdomsskole) alsó középiskola szülei szoktak benne részt venni. 

Rákerestem a pontos definícióra, ahol ezt írták::

“Az éjszakai járőrözés arról szól, hogy jelen legyünk a gyerekek és fiatalok számára, amikor este és éjszaka kint tartózkodnak, felelősséget vállaljunk és emberi gondoskodást mutassunk. Amikor felnőttek vannak jelen ott, ahol a fiatalok tartózkodnak, az megelőző és csillapító hatással van a nem kívánt eseményekre.

A legtöbb éjszakai járőrcsoport jól együttműködik a helyi rendőrséggel, de éjszakai járőrként nem vagyunk „tartalék rendőrök”. Az éjszakai járőrök hétköznapi felnőttek különleges felhatalmazás nélkül. Megfigyelünk és segítünk, hallgatunk és útmutatást adunk, amikor a gyerekek és fiatalok kezdeményezik. Súlyos eseményeket a szülőkhöz, a rendőrséghez vagy másokhoz kell irányítani. Az éjszakai járőrök mindig csoportokban járnak, soha nem egyedül.”

Minden héten pénteken és szombaton fognak most a szülők menni a Normó osztályából 3-4 fős csoportokban. Mi pont múlt hét szombatra voltunk beosztva, este 10-től éjfélig.  Jana volt olyan jó fej, hogy bevállalta, hogy Ő megy, hogy ne nekem kelljen este a hidegben 2 órán keresztül sétálni. Szerencsére egy félévben csak egyszer kell járőrözni. Szóval mi most erre az időszakra letudtuk. 

Függetlenül attól, hogy persze valamennyire kényelmetlenséggel is jár, hogy az egyik hétvégén Te vagy az ügyeletes járőr, valahol mégis jónak tartom, hogy mennyire odafigyelnek a fiatalokra, és szó nélkül megy mindenki járőrözni. 

(A kép csak illusztráció)

Ismét eltelt egy nyár, amikor már csak látogatóba mentünk haza Magyarországra. Emlékszem az első években mindig megkönnyeztem, amikor indultunk vissza Norvégiába. Aztán egy idő után elmaradtak a könnyek, és idén először vártam is, hogy jöjjünk haza az új otthonunkba. Valahol ez furcsa és rossz érzés volt, mert a családunk és a barátaink mindig hiányoznak nekünk. Lehet, hogy ebben az egész érzelmi kavalkádban közrejátszott az is, hogy nehezen viseltük a kánikulát, hogy lemondták a Taylor Swift koncertet Bécsben, amire mentünk volna. Nem tudom, de valahol fájt, hogy ezt éreztem. Pedig sok minden jó is történt velünk, amíg otthon voltunk. Panka egy héttel hamarabb Mo-ra repült a norvég barátnőivel. Már régóta szerette volna nekik megmutatni Szfvárat és Budapestet. Rá egy hétre mentünk mi is, és végre ismét együtt tölthettünk egy kis időt az itthoniakkal. Közben elugrottunk négyen egy pár napra Horvátországba, egy kicsit kikapcsolódni, és még arra is volt időnk, hogy Janával elutazzunk 2 napra kettesben. Szóval nem panaszkodhatok az idei nyárra sem, bár sajnos nem mindenkivel tudtam találkozni, akivel szerettem volna, de ez már csak ilyen. Lehetetlen minden programot vagy találkát begyömöszölni ebbe a pár hétbe.

A héten pedig megkezdődik egy újabb tanév, ami nagyon izgalmas lesz, mert Panka és Normó utolsó éves. Vagyis Panka befejezi jövő nyáron a középiskolát, és Normó az alsó-középiskolát.