Egy kicsit off leszek, mert ez a bejegyzés nem teljesen az itteni életünkkel kapcsolatos.
Van egy téma, amiről nem akartam írni, de éreztem, mikor itthon voltam, hogy mások próbálták feszegetni, vagy “kedves” kérdésekkel utalgatni rá. Amikor alig négy nappal a költözésünk után Apu agyvérzést kapott megfordult sajnos a fejemben, hogy ez az egész a költözésünk miatt történt-e vele. Annak ellenére, hogy a tudatom folyamatosan azt mondta, hogy nem, de mégis felmerült bennem… Anyu, meg a tesóm is rögtön mondták, hogy nem, és eszembe se jusson ilyenre gondolni, de nyilván ilyenkor mindenki keresi magában is hibát, hogy mi okozhatta.
Szóval a válaszom a kérdésre, amit senki nem mert nekem nyíltan feltenni, csak “jóindulatúan” utalt rá:
Apu örült a költözésünknek. A mi családunkat látta bennünk, amikor gyerek voltam, és Németországba költöztünk. Tudta, hogy ez mennyi előnnyel fog járni a gyerekeknek, és nagyon büszke volt ránk, hogy volt bátorságunk ezt meglépni. Boldogan figyelte Anyuval, hogy merre járunk útközben, hogy milyen hamar berendeztük a lakást. Már nézte a repjegyeket, hogy mikor jönnek ki hozzánk. Közben, amit nem tudtunk, hogy akkora a vérnyomása, már hetek óta túl magas volt. Alattomosan kúszott felfelé (Ő meg nem mérte magának, mert hát szedi a vérnyomáscsökkentőt, és egyébként sem beteg), és most már utólag tudjuk, hogy az erei súlyosan meszesek voltak. Már csak idő kérdése volt, hogy mikor pattan el az egyik ér. Az egészben az volt a szerencséje, hogy aznap délutános lett volna a munkahelyén, ezért otthon történt a tragédia, és még tudott szólni Anyunak, hogy baj van. Előző héten cserélte el a műszakját, hogy le tudjon jönni Fehérvárra elköszönni tőlünk, különben délelőttös lett volna, és vagy a munkahelyén éri vagy az utcán…
Most, hogy láttam az orvosi papírjait, és az orvossal is beszéltünk már tudom, hogy ez egy borzasztó rossz egybeesés volt, de semmi köze nincs hozzá, hogy kiköltöztünk. Ez akkor is megtörtént volna, ha otthon maradunk. Anyunak igaza volt, Ő már az elejétől kezdve ezt mondta nekem.