Nem igazán tudtam először, hogy milyen címet adjak a mostani bejegyzésnek…
Függetlenül attól, hogy szerencsére jól érezzük magunkat idekint, előfordulnak sajnos az életünkben olyan események, amik már önmagukban is fájdalmasak, és a távollét még nehezebbé teszi…
Még nincs is egy éve, hogy Aput elvesztettük hirtelen, ami a mai napig felfoghatatlan számomra. De most újabb veszteséggel kell megküzdenünk. Tegnap itt hagyott minket a nagypapám is. Igen tudom, most jöhetnének a közhelyek, hogy szép kort megélt, meg ez az élet rendje stb… de attól ez még nem lesz könnyebb, még akkor sem, amikor nyáron már világosan lehetett látni, ahogyan megy össze, és tudtuk, hogy már nem sokáig lesz köztünk. Indulás előtt nehéz volt tőle abban a tudatban búcsút venni, hogy éreztem már nem fogunk találkozni. Aztán tegnap jött a hír, és a 2000 km-es távolság egyszer csak még távolibb lett.
Azt hiszem ezek azok a dolgok, amire az ember nem igazán gondol, hogy idekint hogyan éli meg majd a veszteséget. De miért is gondolnánk erre? Nem az a megszokott, hogy úgy köszönünk el egymástól, hogy már nem találkozunk.
Hiányozni fogsz Lala!
