Ennek a blognak eredetileg arról kellene szólni, hogy milyen az új életünk egy idegen országban. Akár a cím is vonatkozhatna erre, de nálam ez most mást jelent.
Egy hete, hogy reggel 6 óra 2 perckor rezgett a Jana telefonja. Tesóm volt az, és nem akartam felvenni a telefont, mert tudtam, hogy miért hív…. különben nem hívna ilyen korán reggel, csak írt volna messengeren, hogy Apu jobban van… de sajnos másképp alakult. Nem sírhattam rögtön, mert aznap volt a gyerekeknek az első napjuk az iskolában, és tudtam, hogy ezzel a hírrel nem indíthatom őket így el, ráérnek megtudni majd délután… Szerencsére nem vettek észre rajtam semmit, és tudom, hogy Apu is büszke lett volna rám, hogy azt a reggelt keményen végig vittem.
Múlt hét óta egy új időszámítás kezdődött az életemben. Mostantól már nincsen Apukám, nem tudok neki mesélni, nem látom az arcán, hogy mennyire örül nekünk, hogy kint is szépen haladunk. Már tervezte, hogy tavasszal Anyuval kirepülnek hozzánk. Annyi terve volt még…
Piszkosul hiányzik…
Szia Szilvi! Borzasztòan sajnàlom Èdesapàdat… Fogadjàtok ôszinte rèszvètem 🙁 . Kitartàst ès sok erôt Èdesanyàdnak. Szeretettel, Ricsi