A postát most már erre a címre kérem…

Túl vagyunk egy őrületes 6 heten. Onnantól kezdve, hogy megkaptuk a kulcsokat Janával felpörgettük magunkat és elkezdtük felújítani és a saját ízlésünkre alakítani a házat, minden nap munka után, és persze hétvégén is. A terv egy kis festés volt, fent a hálókban parkettázás, és egy walk-in építése. De ahogy telt az idő, csak adódtak a munkák pluszban, mert “akkor már kéne egy nagyobb előszoba, a konyhabútor mégsem olyan jó, itt lebontok egy falat, ide meg építek, ez az ablakkeret sem olyan szép stb…”. Jana bontott és épített, parkettázott, én meg kifestettem az egész házat, plusz a konyhabútort, bár ott szerencsére a gyerekek a kezem alá dolgoztak. Apropó kéz, azóta fáj mind a kettőnknek, meg persze előjött a teniszkönyököm is, de sebaj mert amikor végig nézek a házon azt érzem megérte. Aztán jött a költözés napja. Két jó fej magyar haverunk jött segíteni a cipekedésben, és este kilencre már ott álltunk készen, a kitakarított kecóban. Pankával azért megsirattuk, mert azért mégis csak ez volt itt az első otthonunk, és nagyon szerencsések voltunk, hogy egy ilyen gyönyörű helyen lakhattunk. De ez az érzés elmúlt másnap abban a pillanatban, amikor jöttek a tulajék, és odaadtuk nekik a kulcsokat. Akkor visszajött az az érzés, hogy igen, ez nem a mi lakásunk, és akár milyen jó fejek is voltak, utáltam amikor évente jöttek csekkolni, hogy minden rendben van-e, vagy mi már rég lecseréltünk volna ezt-azt, de hát nem a miénk, azért annyit mégse költsünk másnak a lakására. 

Most itt lakunk 6 napja a házunkban, és imádom. Persze még egy kicsit kaotikus, meg még kellenek szekrények, meg itt-ott szegélylécek, meg takarólécek, meg ja, itt is kellene szilózni, de nem érdekel. Lassan (itt nagyon lassan) jön a tavasz, már olvad a hó, és nemsokára a kertünket is élvezhetjük. Az elmúlt hetek fáradalmait pedig holnaptól kipihenjük, mert végre ismét utazunk.