Lassan két hónap után próbáljuk a hétköznapjainkba visszacsempészni azokat az edzéseket, ahova otthon is jártak a gyerekek (meg Jana). Tegnap Jana részt vett Normóval egy karate edzésen, ami egy másik fajta karate, mint amire otthon jártak. Ne kérdezze senki, hogy otthon mire jártak, mert fogalmam sincs. Egyenlőre még nem fogta meg őket, mert jövő héten mennek egy másik edzésre. Még szerencse, hogy az első órák ingyenesek. Míg Jana meg Normó karatézott, addig Pankát szinkronúszásra vittem, kb 20 perc autózásra egy közeli kisvárosba. Jana találta neki ezt az edzést, és utóbb kiderült, hogy Norvégiában összesen 50 szinkronúszó van. Szóval ott tartottam, hogy Pankával álltam az előtérben. majd jött az edző csajszi, akit akkor ismertem meg, és átadtam neki a lányomat, én meg mentem vissza Janáért és Normóért. Azért a Panka pillantásában ott volt az, hogy “Anya ez most komoly? Tényleg már mész is?” Majdnem két órás edzése volt, és Jana ment érte. Nagyon nagyon izgultam, hogy hogyan érezte magát. Aztán este 9 után nyílt az ajtó, és belépett a lakásba egy csacsogó, jókedvű kiscsaj. Jaj, de jó volt így látni! Annyira büszke voltam rá, hogy vadidegenek között, anélkül, hogy ott lettem volna, idegen nyelven megállta a helyét, és még jól is érezte magát!
