Ez a nap is úgy indult, mint a többi hétvégi vasárnapunk. Ebéd után kitaláltuk, hogy elmegyünk kirándulni, ha már olyan szép napsütéses időnk van. Elmentünk egy közeli kirándulóhelyre, ahol sziklákat megmászva jutottunk fel a domb tetejére, ahonnan gyönyörű kilátás nyílt Olsóra. Kb egy óra volt mire feljutottunk, és végül lefelé is ennyi időbe telt, mire leértünk. Normó addig ugrabugrált, és szaladgált körülöttünk, hogy egyik alkalommal rosszul ugrott egy szikladarabra. Én már csak egy hatalmas ordítást hallottam, és utána már nem tudott ráállni a jobb lábára. Szerencsére már nem voltunk olyan messze a kocsitól, így Jana a hátán hozta le. Hazaértünk, de még mindig nem bírt menni, ezért úgy döntöttünk, hogy bevisszük a sürgősségire. Persze először még meg kellett találnunk, hogy egyáltalán hova kell mennünk. Pankáék sulijától nem messze van a kórház, kb 10 percre tőlünk. Délután 5-re értünk oda, és este 21.45-kor jöttünk el onnan. Igen, jól olvassa mindenki, itt is baromi nagy szívás a sürgősségin lenni. Max annyival volt jobb, hogy szebb volt a környezetünk, a WC tiszta volt, és a mosdónál volt szappan. De majdnem 3 órát vártunk mire behívtak minket a vizsgálóba. Pedig nem csak egy orvos dolgozott. De annyira nyugodtak voltak, semmi idegeskedés… nyugalom, és baromi hosszú várakozási idő nekünk. Szerencsére nem tört el a lába, így hazaengedtek minket azzal, hogy ha még fáj neki, akkor kapjon fájdalomcsillapítót. Ennyi…
Idáig 3 országban voltunk sürgősségin, Magyarország, Ausztria és most Norvégia. Ha rangsorolni kellene, akkor toronymagasan Ausztria nyert, összesen 30 perccel. Norvégia egy picit előzi meg az otthoni sürgősségit, mert időben ugyanannyi, de a kórház felszerelése jobb, és mindenki kedves volt, és nyugodt. Nagyon remélem, hogy egy jó darabig nem kell menni.