Huh, jó régen nem írtam már, pedig annyiszor eszembe jutott, hogy ezt vagy azt majd mindenképp le fogom írni. Aztán persze ez elmaradt, és közben már én is elfelejtettem mit is akartam. Túl vagyunk egy intenzív karácsonyi két héten.
De jó volt újból otthon lenni, a házunkban lenni, a családdal és a barátokkal találkozni. Őszintén szólva először vegyes érzelmekkel pakoltam a bőröndöket, amikor készülődtünk haza Norvégiába. Aztán rá kellett jönnöm, hogy igazából nem is azzal van bajom, hogy vissza kell jönnünk, hanem ez egyúttal azt is jelenti, hogy vége van a szabinknak, és kezdődnek ismét a hétköznapok. Nem szabad azt összekevernünk, hogy amikor Magyarországra jövünk, akkor épp szabin vagyunk, és a hétköznapok pedig maradnak Norvégiára. Könnyű ilyenkor abba a hibába esni, hogy mindent egy rózsaszín szemüvegen keresztül nézünk, és azt az érzést kelti bennünk, hogy az élet itthon csupa móka és kacagás. Nem szabad elfelejteni azt amikor hazajövünk, hogy a “funpart” ilyenkor mindig Magyarországra esik, és a “working part” pedig Norvégiára. Miután ezt sikerült magamban rendezni, visszatértünk a megszokott kerékvágásba, körülöttem is minden lenyugodott. Azért nincs okunk panaszra a hétköznapokra sem. A korábbi rohanás, napi stressz valahogy most már kimarad az életünkből. A magánélet és a munkahely ismét kiegyensúlyozott. Marad időm a családra, és magamra is. Ezt most nem szívesen adnám fel. Még akkor sem, ha olykor olykor azért csak megjelenik az a fránya honvágy.
