Túl vagyunk egy több hónapos, őrült tavaszon. Amikor eldöntöttük, hogy Jana elfogadja az ajánlatot és kiköltözünk, végig vettünk mindent, hogy mire számíthatunk, ha külföldön fogunk élni. Persze a koronavírus nem volt közte. Sőt, ha akkor valaki megkérdezte volna tőlem, hogy mit csinálok akkor, ha egy vírus miatt lezárják a határokat, tuti tök hülyének néztem volna. Aztán megtörtént az, hogy tavasszal törölték a járatunkat, bezárkoztak az országok és mi úgy ragadtunk kint, hogy azt sem tudtuk mikor fogunk újból hazajönni.
Mindeközben próbáltunk berendezkedni az új hétköznapokra. Otthoni munka, otthoni tanulás. Hétvégenként eljártunk kirándulni az erdőbe, vagy csak leugrottunk a tengerpartra. Szerencsére a hűvösebb norvég időjárás a szebb arcát mutatta, és több volt a napsütés, mint az eső. Teltek a napok, a hetek, és egyszer csak azon kaptam meg, hogy csekkolom a lehetőségeket, hogy miként jöhetünk haza a nyáron. Még csak akkor kezdték meg lassan a lazításokat, de akkor már ott volt a remény, hogy jöhetünk. Janával addigra elég hamar eldöntöttük, hogy ha lehet jövünk. Nem csak azért, mert hiányoztak az itthoniak, de fel kell készülnünk arra a lehetőségre, hogy ismét határokat fognak lezárni, és ki tudja mikor tudunk majd újból jönni.
Szóval most itthon vagyunk még egy jó pár hétig, aztán ki tudja mit hoz a jövő. Hosszú távra már nem igazán tervezek, mert az utóbbi időben olyan dolgokkal szembesültünk, amik nem voltak benne a tervben.
