Két hete már, hogy a gyerekek új közösségbe kerültek. Amíg nem beszélik a norvég nyelvet, addig egy speciális suliba járnak, ahol intenzíven tanulják a norvégot, illetve mellette még van matek és földrajz órájuk. Ez azt jelenti, hogy egy igazi sokszinű osztályba járnak, és ezt lehet szó szerint érteni. 🙂 Panka mesélte, hogy első nap a bemutatkozást úgy kezdték, hogy megmutatták a gyerekeknek, hogy honnan jöttünk. Első fülre talán szokatlannak tűnhet, hogy nem csak simán azt mondták Magyarország, hanem a földgömbön mutatták, hogy Európából, Közép-Európából és Magyarországról jöttünk.

Aztán amikor Panka elmesélte, hogy a 14 fős osztályban 4 fehérek, akkor már mindent értettem. Vannak osztálytársai Szomáliából, Irakból, Fülöp-Szigetekről, Lengyelországból. Normónál még nem igazán tudom, hogy milyen nemzetiségű gyerekek vannak, mert úgy tűnik, hogy ő sem tudja. 🙂

Amint megtanulták a norvég nyelvet – a tanárok szerint 1 év alatt – mennek is át a rendes Állami Norvég iskolába.  Addig is hétfőtől csütörtökig 8.20-tól 13.20-ig suliban vannak, pénteken 12.30-ig. Szerdánként mindig kirándulnak a környéken. Kaptak a sulitól iPad-et, azon is szoktak feladatokat végezni, illetve házit írni.  Egyenlőre az iskolában németül, és angolul próbálják megértetni magukat, amíg nem tudnak norvégul.

Ennek a blognak eredetileg arról kellene szólni, hogy milyen az új életünk egy idegen országban. Akár a cím is vonatkozhatna erre, de nálam ez most mást jelent.

Egy hete, hogy reggel 6 óra 2 perckor rezgett a Jana telefonja. Tesóm volt az, és nem akartam felvenni a telefont, mert tudtam, hogy miért hív…. különben nem hívna ilyen korán reggel, csak írt volna messengeren, hogy Apu jobban van… de sajnos másképp alakult. Nem sírhattam rögtön, mert aznap volt a gyerekeknek az első napjuk az iskolában, és tudtam, hogy ezzel a hírrel nem indíthatom őket így el, ráérnek megtudni majd délután… Szerencsére nem vettek észre rajtam semmit, és tudom, hogy Apu is büszke lett volna rám, hogy azt a reggelt keményen végig vittem.

Múlt hét óta egy új időszámítás kezdődött az életemben. Mostantól már nincsen Apukám, nem tudok neki mesélni, nem látom az arcán, hogy mennyire örül nekünk, hogy kint is szépen haladunk. Már tervezte, hogy tavasszal Anyuval kirepülnek hozzánk. Annyi terve volt még…

Piszkosul hiányzik…

Négy napja voltunk kint új hazánkban, otthonunkban. 90%-ban már mindent kipakoltunk, a bútorok a helyén voltak, és a következő napokban, már csak az volt a feladatunk, hogy ismerkedjünk a környékkel a gyerekekkel, addig amíg nem kezdődik az iskola. Hétfő volt, és épp szabin voltam. Jana bement dolgozni, én meg a gyerekekkel nyakunkba vettük a várost, mert napközben szereltek valamit, és nem volt áram. De szép napunk volt, felmentünk a síugrósánc-hoz, láttuk egész Oslót. Aztán bementünk a belvárosba, és beültünk a Mekibe enni valamit.

Megcsörrent a telefonom a tesóm volt. Fura egy időben hívott, nem szokott ilyenkor. Felvettem, és rögtön kérdezte: “Hallottad mi történt?”  

Egyszer csak megszűnt körülöttem a meki zaja, az egyetlen amit hallottam, azok Bátyám szavai voltak. Nem akartam megérteni, amit mondott, reméltem, hogy nem hallottam jól… Panka kérdése rángatott vissza a valóságba: “Anya mi a baj?”

Nem akartam kimondani, mert úgy éreztem, ha kimondom, akkor ez nem csak egy rossz álom lesz, ha nem tényleg a valóság. Éreztem, ahogy a szemem elönti a könny, visszatért a mekis zaj is… “Opát kórházba vitték. Lebénult a fél oldala, és nem tud beszélni. Gyertek gyerekek menjünk ki Apához Fornebu-be, aztán menjünk haza. Ma már nem megyünk be a belvárosba.”

Holnap lesz egy hete, hogy délután fél 3-kor kaptam a hívást. 24 óra múlva már a János kórházban voltam bent Apunál. Fájt a lelkemnek, hogy így kellett látnom. 4 napot voltam otthon. Indulás előtt még bementem hozzá, mondtam neki, hogy novemberben jövök haza. Felemelte a kezét, és megsimogatta az arcom. Arra gondoltam, hogy ez nem lehet az utolsó simogatás, amit kapok tőle, meg kell gyógyulnia. Még küzdünk, nincsen túl az életveszélyen, mert befigyelt egy bakteriális tüdőgyulladás is. De meg kell gyógyulni, még nem hagyhat itt minket…

Nem tudom miért tesz próbára az élet, miért pont most történt ez, amikor egy jobb esélyt, jövőt szeretnénk nyújtani a gyerekeinknek. Előttük próbálok erős lenni. Holnap kezdődik nekik a suli egy idegen országban, és most nagy szükségük van arra, hogy megkapjanak tőlünk minden támogatást.

Közben a másik felem otthon van apunál, és anyunál…

Reggel van, lassan hét óra, de engem már 5 óra előtt kidobott az ágy. Mit tudtam csinálni. Beültem a kádba egy jó meleg vízbe, és közben próbáltam összeszedni a gondolataimat, hogy még miket kell elintéznünk a mai indulás előtt. A pakolás mellett én még beterveztem egy gyors kocsi pucolást, illetve még Iluskát is vissza kell vinni az állatorvoshoz. Annak ellenére, hogy a hátsó részén eltört a gerince, talán megmarad. Ez most pont “jól” jött az indulás előtt.  Szerencsére a többiek nem ébredtek fel arra, hogy én már fent vagyok, így most nyugodtan át tudok gondolni mindent.

Nehéz volt a tegnapi nap, és már a hétvége is. Nem is a pakolás része, inkább a lelki része. Azt hittem, hogy a pakolás lesz a legnehezebb a költözésben, de tévedtem. Elköszönni sokkal nehezebb. Még úgyis, hogy tudjuk 2.5 hónap múlva itthon leszünk karácsonykor. Az itteni életünk szépen elbúcsúzott tőlünk. A barátaink a hétvégén, a munkatársaim, a gyerekek iskolája, barátai. Visszük magunkkal a sok szép ajándékot, amit emlékbe kaptunk. Jó érzés volt, hogy ennyien szeretnek itt minket…

Talán a mai nap lesz a legnehezebb. El kell köszönni a szüleinktől. Vajon Anyuék ezt, hogy élték meg majdnem 30 évvel ezelőtt, amikor mi költöztünk Németországba? Sose kérdeztem őket…