Hogyan változott meg az életed mióta itt kint élsz Norvégiában?
Norbi: Például norvégul kell beszélnem. Focizni járok karate helyett.

Panka: Szerintem megváltozott a személyiségem, mert már nem bízom vakon az emberekben. A távolság megmutatta, hogy kik a barátaim.

Mitől féltél mielőtt kiköltöztél?
Norbi: Hogy nem lelek barátokra. 

Panka: Hogy nem lesznek barátaim és, hogy nem fogok megtanulni norvégul.

Bejött a félelmed?
Norbi: Nem, mert lettek barátaim, akik a közelünkben laknak, és délután a suli után át szoktunk menni egymáshoz.

Panka: Nem, mivel megtanultam norvégul, és barátaim is lettek, de az igaz barátsághoz idő kell.

Miben különbözik az itteni iskolád az otthonitól?
Norbi: Kaptunk iPadet a suliban. Kevesebb házink van. A suliban nem 45 perces az óra, hanem 1 órás.

Panka: Szerintem különbözik a tanárok hozzáállása a gyerekekhez. Több tiszteletet mutatnak a gyerekek iránt, egyenrangúként kezelik őket. Nincs annyira sok házi feladat, mint Mo-n. Pont annyi, mint amennyi belefér az időmbe. De szerintem ezekről a különbségekről, majd írhatnál egy külön blogbejegyzést.

Benned milyen érzések kavarogtak az ittlétünk 1 éves évfordulóján?
Panka: Én újraéltem az összes pillanatot, amikor megjöttünk, amikor lepakoltunk, amikor kinéztem az ablakon, és az egész táj olyan idegen volt. Jó érzés volt kinézni, hogy már nem idegen.

Norbi: Nem nagyon izgatott, hogy már egy éve itt vagyunk. Azt sem tudom már, hogy mikor jöttünk ki. 🙂

Szokott-e honvágyad lenni?
Norbi: Kicsit.

Panka: Igen szokott lenni, de szerintem ez teljesen normális dolog.

Mit vagy kit hiányolsz a legjobban?
Norbi: A családomat,  barátaimat és Iluskát.

Panka: Nekem hiányzik a család, az Iluska, és pár barátnőm. A barátnőim tudják, hogy kire gondolok.

Ha valaki az ismerőseid közül külföldre szeretne költözni, mit tanácsolnál neki? Miért ezt tanácsolod? 
Norbi: Azt, hogy menjen Norvégiába. Azért tanácsolnám ezt, mert én is itt vagyok.

Panka: Azt, hogy mindenképp hozza ki a házi állatát, mert hiányzik Iluska, és járjon olyan iskolába először, ahol a nyelvet tanítják meg neki, mert az nekem is sokat segített. 

Mit üzentek az otthoniaknak, akik olvasssák a blogomat?
Norbi: gyertek ki Norvégiába.

Panka: majd egyszer látogassatok meg, és Magyarországon nincs is hideg. 🙂

Köszönöm, hogy válaszoltatok a kérdéseimre!
Panka és Norbi: Szívesen!

Most, hogy egy éve már itt vagyunk elég sok olyan dolgot tapasztaltunk, amik nekünk elsőre szokatlanok voltak, és van amit a mai napig nem tudtam megszokni. Na, de akkor jöjjön a felsorolás.

1. Reggelente hátizsákkal a hátukon munkába bicikliző illetve futó! emberek látványa. (Amúgy is itt nagyon sokat sportolnak az emberek.) A biciklisek táborát persze Jana is erősíti. Hóban, esőben, szélben, napsütésben, mindig bicóval jár dolgozni.
2. Körforgalmak és alagutak sokasága, illetve körforgalom az alagúton belül.
3. Nem fújnak orrot, vagy lehet, hogy szoktak, csak én ilyet még soha nem láttam. Helyette szipognak, és ez kortól és nemtől függetlenül. Sokszor, amikor ülök a buszon kedvem lenne zsebkendőt osztogatni… de helyette felteszem a fülhallgatót és inkább zenét hallgatok, hogy ne halljam. (Na, a szipogást nem tudtam megszokni.)
4. Szakadó eső vagy télen hó, legalább két napon keresztül, éjjel-nappal egyfolytában.
5. Főleg péntekenként délután kettőtől a haza siető emberek látványa. Mondjuk a többi napokon is délután 5-kor már nem igazán lehet találkozni emberekkel az irodában. (ezt hamar meg lehetett szokni).
6. Kecsketejből készült barna sajt, norvégul brunost, amit a gofrira (waffel) vagy zsemlébe tesznek és úgy eszik. A sajtnak édeskés íze van, amit állítólag meg lehet szokni. 
7. Nyugodt, udvarias közlekedés. Szerencsére ez a stílus itt engem is megfogott, és itt teljesen más stílusban vezetek, mint otthon.
8. Udvarias, kedves, nyugodt kiszolgálók a boltban, még zárás előtt 5 perccel is.
9. Alkoholos sört a boltban max este 8-ig, szombaton délután 6-ig lehet venni, utána azokat a polcokat letakarják, ahol a sörök vannak. Ha esetleg mégsem takarták le, és eljutsz a sörrel a pénztárig, akkor a kasszás néni mosolyogva elveszi tőled, és közli, hogy már elmúlt este 8 óra. Amikor először szembesültünk ezzel a törvénnyel Jana arcáról lefagyott a mosoly. Máskor meg volt, hogy sürgetett a boltban egy szombati napon, hogy mindjárt 18 óra, és akkor már nem tudja megvenni a sört. Egyéb szeszes italokat amúgy a csak erre szakosodott boltban (vinmonopolet) lehet venni.
10. Mindenki jól beszél angolul. De tényleg mindenki beszél angolul, ezért nem egyszerű nekünk a Janával elsajátítani a nyelvet, mert kedvesek és udvariasak, és még egymás között is angolul beszélnek, ha látják, hogy van köztük valaki aki nem beszéli a norvégot. Normó még csak ötödikes, de a tanár megkérte a szülőket, hogy amikor csak tehetik beszéljenek angolul a gyerekeikhez, hogy minél jobban elsajátítsák a nyelvet. Mindezek mellett viszont nagyon értékelik, ha valaki elsajátítja az anyanyelvüket. 

+1 Nagyon sok elektromos autó van, és vannak munkahelyek, ahol ingyen lehet tölteni a kocsit. És ha már elektromos autó, akkor igen egy idő után már fel sem tűnik, hogy mennyi Tesla gurul az utakon.

Egész héten olyan melankólikus hangulatban voltam, és ez nem csak amiatt volt, hogy nálunk a héten úgy igazán beköszöntött az ősz, hanem mert most van egy éve, hogy kiköltöztünk Norvégiába.
Épp Normó focimeccsén álltam és miközben néztem a játékot azon tűnődtem, hogy egy éve nem gondoltam volna, hogy itt fogok állni ordibálok a meccs közben (én persze magyarul) a többi szülővel együtt a játék hevében. 🙂
Mennyi minden történt egy éve alatt, mennyit változtunk mi is, és a körülöttünk lévő emberek is. Milyen szépen megmutatta ez a költözés, hogy kik azok akik valóban szívből drukkolnak és örülnek nekünk, és kik a sápítozók, akiket jobb elengedni. Múltkor megkérdeztem a Janát, hogy szerinte könnyű volt-e elköltözni egy másik országba. Rögtön rávágta, hogy IGEN, de most így visszatekintve én azt mondanám, hogy “nem”. Azzal, hogy pár nap után az élet rögtön próba elé állított, nem is nagyon emlékszem az első hetekre. Csak tettem a dolgom, és tudtam, hogy erősnek kell lennem a gyerekek miatt, mert az első évben az elsődleges cél az volt, hogy megszokják az új környezetet, megtanulják a nyelvet és legyenek barátaik. Pont ezért érzelmileg erős szülőre volt szükségük, és nem hagyhattam el magam az Apuval történtek miatt. Nagyon büszkék vagyunk a két gyerekre, ahogyan vették az akadályokat, amilyen ügyesen, tökéletesen elsajátították a nyelvet, kevesebb, mint egy éven belül. Az iskolában mind a ketten jól tanulnak, és elég gyorsan kezdik behozni a lemaradásukat az angol nyelvből is. 
Most a következő évben új céljaink vannak a Janával. Kezdjünk el jobban szocializálódni, és jövő ilyenkor már elég jó szinten beszéljük mi is a nyelvet. Lépésről lépésre haladunk szépen, és azt gondolom, ahhoz, hogy az életben egy ekkora váltást végig lehessen csinálni, szükség van egy erős, szeretetteljes kapcsolatra, mert egyedül vagyunk idekint és csak magunkra számíthatunk. Sokan kérdezték tőlünk, hogy meddig maradunk. Ezt nem tudjuk, nem terveztünk ennyire előre. Majd meglátjuk… 

A következő bejegyzésben majd össze fogom szedni, hogy mik azok az itteni szokások, amik számunkra először furcsák voltak, és mára már a nagy részét megszoktuk. Illetve nemsokára a gyerekeket is meg fogom interjúvolni az elmúlt egy évről.

Idén tavasszal küldték a meghívót Normó osztálytársainak a szülei (facebook-on keresztül), hogy augusztusban biciklizős, ivós túra lesz, csak a szülőknek, hogy még jobban összerázódjon az osztály szülői közössége. Idén volt az ötödik éve, hogy ilyen túrát szerveztek.  Janával nem igazán tudtuk mi fog ránk várni, de szerencsére az egyik anyuka, akivel egy munkahelyen vagyok, 2 nappal a buli előtt elmondta a programot.

1. Elsőkörben gyülekező 17 és 18 óra között a helyi kocsmában, ahova már biciklivel megyünk. Na, ez a része már tetszett a Janának.
2. Utána 3 részre osztják a csapatot, ami úgy történik, hogy 18 óra után borítékbontás és akkor kiderül, hogy kikkel és főként kihez megyünk előételt enni. Nyilván akikhez mentünk, ők már tudták a szervezőktől, hogy kiket fognak vendégül látni. Janával itt külön csoportba kerültünk és bicikliztünk a csapatunkkal. A vendéglátóknál rögtön előkerült a pezsgő, a bor és persze a jó magyar pálinka, ami ott lapult a hátizsákunkban. Itt kellett még valami játékos feladatot teljesíteni: Készíts fényképet a csapatról, valamilyen alakzatban! Aztán, ettünk, ittunk, ismerkedtünk, és dumálgattunk, meg nagyokat röhögtünk.
3. Kb. másfél óra múlva újabb borítékbontás, és akkor megtudtuk, hogy kihez megyünk vacsorázni. Itt megint összekeverték a csapatokat, és itt végül egy csapatba kerültem Janával. Itt is persze baromi jó hangulat volt, jávorszarvast ettünk, és bort meg persze pálinkát ittunk. 
4. A végén jött az utolsó boríték, akkor már este 10 óra volt. Jana közben az egyik apukával nagyon egymásra találtak – majd jönnek hozzánk vendégségbe jövő héten. 

Szóval, akkor tudtuk meg, hogy kinél fog összejönni teljesen a nagy csapat, és akkor kezdődhet a buli. Itt már volt aki beöltözött, meg előkerültek a parókák is. 
Panka éjfél körül írt Janára, hogy akkor mégis mikor megyünk haza, mert ők aznap délután és este teljesen egyedül voltak otthon. Közölte, hogy Ő addig nem fekszik le aludni, ameddig nem megyünk haza. Még Anyu sem volt velem ilyen szigorú, amikor fiatalon bulizni jártam. Na, mindegy, fog Ő még menni bulizni, majd akkor visszakapja. 🙂 Hahahahaha!!! Végül én fél 1-re értem haza, Jana meg éjszaka 3 órára.
Ez egy nagyon jól sikerült este volt! Már régen nevettem ennyit! 😀

Nálunk már 2 hete, hogy ismét elkezdődött a tanév. Ez Panka életében jelentette a legnagyobb változást, mivel itt a 8. osztálytól kezdik az alsó középiskolát, és ez iskolaváltást jelentett neki. Most már nem 5 percre van neki a suli, hanem kb 15-20 perc sétára. Normó maradt persze még a régi suliban, de persze nála is jelentek meg újdonságok. Ötödik osztálytól már nincs napközi (SFO), ezért egyedül jár haza, illetve reggelente is már egyedül megy suliba. Neki 8.30-kor kezdődik a nap, Pankának az első óra 8.50-kor van. Talán télen pont szerencséjük lesz, és nem kell sötétben menniük a suliba. Na, majd meglátjuk.

Évnyitó:

Ilyen itt nem létezik. Első nap bemennek a gyerekek a suliba, megkapják az órarendet, meg a füzeteket, amiben írni fognak. Igen, nem nekünk kell megvenni. Annyira egyszerű volt idén, hogy csak új uzsonnás dobozt, néhány új ceruzát (bár a suliban azt is kapnak), meg Normónak egy új tolltartót kellett vennem. Nagyobb költekezés, és az őrült tanszer vásárlás idén kimaradt az életünkből. Könyveket az előző évfolyamtól kaptál meg, amire kaptunk bőven időd, hogy bekössük. Otthon soha nem értettem, hogy miért kell a szülőket hétköznap azzal kínozni, hogy a könyvek már másnapra be legyenek kötve. De komolyan, mi történik ha a szülő megkapja a hétvégét a könyvkötésre? Na, most végre megkaptam. 🙂
A gyerekek első hete azzal telt, hogy vissza szokjanak a suli közegbe, illetve Pankáéknál, hogy az új osztályközösség megismerje egymást. Mind a ketten elmentek az osztállyal kirándulni egy napra, és szépen lassan álltak neki a tanóráknak. Komolyan olyan jó volt látni, hogy így is lehet kezdeni egy tanévet. Nyugisan és stresszmentesen!

Nem igazán tudtam először, hogy milyen címet adjak a mostani bejegyzésnek…

Függetlenül attól, hogy szerencsére jól érezzük magunkat idekint, előfordulnak sajnos az életünkben olyan események, amik már önmagukban is fájdalmasak, és a távollét még nehezebbé teszi…

Még nincs is egy éve, hogy Aput elvesztettük hirtelen, ami a mai napig felfoghatatlan számomra. De most újabb veszteséggel kell megküzdenünk. Tegnap itt hagyott minket a nagypapám is. Igen tudom, most jöhetnének a közhelyek, hogy szép kort megélt, meg ez az élet rendje stb… de attól ez még nem lesz könnyebb, még akkor sem, amikor nyáron már világosan lehetett látni, ahogyan megy össze, és tudtuk, hogy már nem sokáig lesz köztünk. Indulás előtt nehéz volt tőle abban a tudatban búcsút venni, hogy éreztem már nem fogunk találkozni. Aztán tegnap jött a hír, és a 2000 km-es távolság egyszer csak még távolibb lett.  

Azt hiszem ezek azok a dolgok, amire az ember nem igazán gondol, hogy idekint hogyan éli meg majd a veszteséget. De miért is gondolnánk erre? Nem az a megszokott, hogy úgy köszönünk el egymástól, hogy már nem találkozunk.

Hiányozni fogsz Lala!

Hosszú idő után, június végén tértünk vissza Magyarországra, és majdnem 5 hetet voltunk otthon. Most visszagondolva, annyira gyorsan elröppent ez az idő, pedig, amikor megérkeztünk, akkor olyan távolinak tűnt a visszautazásunk időpontja.

Emlékszem, amikor 6 hónap után lekanyarodtunk az autópályáról, és tudtuk, hogy már csak 1 óra van hátra a 29-30 órás útból, és ismét a házunkban leszünk. Érdekes, hogy amikor az ember ilyen sokáig távol van a hazájától, olyan dolgokra is figyelmes lesz, ami máskor fel sem tűnik. Mennyire mások otthon az illatok, mennyire más a madarak csicsergése…és milyen dög meleg van… bakker a kocsiban nem működik a légkondi….

Amit tudtam besűrítettem ebbe az 5 hétbe. A prioritás a család volt, és nekem főleg most Anyu és a nagypapám, illetve még egy csomó dolog, amit el akartam intézni. Ez a része a tervnek pipa… sikerült.

A barátokkal való találkozást elsősorban úgy tudtuk megoldani, hogy szerveztünk egy bulit a házunkba. Sajnos akik nem tudtak eljönni, azokkal nem is tudtunk végül találkozni. Egyszerűen már nem fért bele. Egy hét szabi után már napközben itthonról dolgoztunk a Janával mind a ketten. Így tényleg nehéz volt minden tervet megvalósítani, mint pl. többet pihenni, a héten többször a Balcsira lemenni, kint a kertben henyélni, még több haverral találkozni…

Komolyan a végére már annyira stresszelt, hogy nem jutott időm mindenre, hogy már vártam, hogy egy kicsit jöjjünk vissza. Vegyes érzések kavarodtak bennem egész úton hazafelé. Egyrészt ott volt, hogy megint sírva búcsúztunk a családunktól, és persze megint ott van bennünk a hiányérzet, hogy most megint mindenki olyan messze van. Másrészt hirtelen lenyugodtam, hogy most csak magunkra kell ismét figyelni, és az a stressz, ami otthon volt, az eltűnt. Szerencsére a gyerekeknek sem okozott gondot, hogy ennyi hét után ismét itt vagyunk északon. De valamit ki kell találnom, hogy a Mo-n eltöltött időt ne éljem meg egy őrült rohanásként. Egyenlőre még van időm kigondolni ezt az egészet, mert a legközelebb karácsonykor jövünk haza. Valószínüleg el kell engednem, hogy ne akarjak mindent elintézni, és mindenkivel találkozni. Ahogy ismerem magam nem lesz egyszerű… 
A lenti kép pont egy hete készült.

Nem véletlen, hogy mára időzítettem ezt a bejegyzést, ugyanis ma van  nyári napforduló. Ilyenkor északabbra le sem megy a nap. A mi esetükben ez azt jelenti – a kollégáim elmondása alapján -, hogy éjszaka nem lesz teljesen sötét, 22.45-kor fog lemenni a nap, és 3.54-kor már ismét arra ébredhetek, hogy a szemembe süt a nap.

Igazából minden évben, függetlenül attól, hogy otthon vagy itthon voltunk mindig vártam a tavaszt, és a nyarat, amikor végre hosszabbak a nappalok. Itt viszont már nekem kicsit túl sok ez a nappali világosság. Tudom, tudom, most lehet mondani, hogy nekem semmi nem jó, de akkor is engem megkavar, hogy olyan sokáig világos van. Minden nap hulla fáradtan jövök dolgozni, mivel nem vagyok képes addig lefeküdni aludni, amíg kint világos van. Ez azt jelenti, hogy általában nem sokkal éjfél előtt alszom el, de sokszor arra ébredek nem sokkal 3 után, hogy a függöny ellenére a szemembe süt a nap. Jana már vett nekem szemtakarót, amit ilyenkor magamra dobok.
A hétvégén, ha jó idő lesz, akkor este (hahahaha-nappali este), kiugrunk a tengerpartra, mert nem csak a svédeknél (lsd Ikea reklám-Midsommer-leárazás), hanem itt is megünneplik a nyári napfordulót Szent Iván éjszakáján tűzgyújtással a tengerparton.

A lenti kép éjfélkor készült az erkélyünkről.

Hihetetlen, hogy ezen is túl vagyunk. A héten lesz vége az első olyan iskolai évnek, amit a gyerekeim egy idegen országban végeztek el. Nem lehetett nekik könnyű. Az év elején az első hónapot még Magyarországon járták, tudva, hogy pár hét múlva költözünk. De akkor ez az egész olyan hihetetlennek és messzinek tűnt. Emlékszem, amikor mondtam nekik, hogy szinte észre sem fogjátok venni, és jövőre ilyenkor már tökéletesen fogjátok tudni a norvégot. Persze az arcukra volt írva, hogy “Aha, persze…!”. Aztán eljött az évvége.

Itt az iskolákban nincsen külön évzáró, és általánosban (1-7. osztályig) bizonyítványt sem kapnak, mert itt nincs olyan, hogy valaki megbukik. Aki le van maradva vagy nehezebben megy neki a tanulás, azzal külön foglalkoznak. Mondjuk ez a tanároknak is nagy könnyebbség lehet szerintem, mert a többiekkel nyugodtan tudnak haladni tovább az órán. Az évzáró pedig abból áll, hogy évfolyamonként külön napon, egyik délután a gyerekek bemutatják a műsort a szülőknek, amire már hetekkel előtte készültek. Utána minden osztály külön-külön elvonul, és sütiznek, kávéznak, dumálgatnak. Panka évzárója annyival volt különlegesebb, hogy az ő osztálya el is ballagott, ezért a műsor az elmúlt 7 évről is szólt egy kicsit, illetve sütizés helyett vacsora volt egy klubház termében, amit erre a napra béreltek ki. A vacsorához pedig mindenki hozzájárult valamilyen étellel.
Hihetetlen büszke voltam mind a két gyerekre. Normó külön szerepelt a színpadon egyik haverjával. Valami vicces történetet adtak elő, még szerencse, hogy a műsor előtt elmondta nekem, hogy miről fog szólni. Legalább tényleg a csattanón vigyorogtam, és nem azon, hogy most éppen baromira nem értettem semmit, de azért röhögjünk, mert az vicces. 🙂 Normó tanára mondta nekem később, hogy a Norbi a norvégot, már szinte tökéletesen beszéli. Néha még van egy kis nyelvtani hibája, de el vannak ájulva attól, hogy mennyire ügyes, és okos. 🙂
Panka tanára is le volt nyűgözve, hogy az elmúlt 2,5 hónap alatt mennyire gyorsan fejlődött Panka norvég tudása. Azt mondta, hogy tökéletesen,  nagyon szép kiejtéssel beszél, és a szókincse is rohamosan bővült. Ez még számomra is hihetetlen, amit elértek majdnem 9 hónap alatt. Még egy év sem kellett hozzá, hogy elsajátítsák a nyelvet.

Janával most rajtunk a sor. A nyári szabi után beiratkozunk itt egy  nyelvtanfolyamra. Illetve a kollégáim megígérték nekem, hogy segíteni fognak, és norvégul fognak hozzám beszélni, hogy tudjam én is gyakorolni a nyelvet.
Egy hét múlva ilyenkor pedig már útban vagyunk haza Fehérvárra. 🙂

Imádtam már gyerekkoromban. Aztán még jobban szerettem, amikor Pankának a kedvenc plüss állatkája a Kisvakond lett, amit még a Janától kaptam. De Ő csak, úgy hívta, hogy Bubá. Persze a kisvakond csak a rajzfilmben cuki. Amikor apósom éppen arról küldött képet nekünk, hogy otthon a kertünkben éppen egy vakond rendetlenkedik, nem örültem neki. Mivel a macskánk főleg a szomszédban tengeti az életét, ezért még nem volt olyan kedves, hogy levadássza nekünk.
Szóval, egyik ebéd alkalmával épp meséltem a kollégáimnak, hogy otthon egy vakond van a kertünkben. Majd néztek rám nagy szemekkel, és nem értették, hogy miről beszélek. Gondoltam biztos rosszul magyarázom, hogy mi is az a vakond. Úgyhogy segítségül hívtam a Google fordítót, meg mutattam képet is a vakondról. Aztán mondták, hogy ők ezt az állatot nem ismerik, mert itt bizony ilyen nincsen, ahhoz itt túl hideg van télen. És valóban, utána néztem egy kicsit, és Észak-Európában tényleg nincs vakond. Még Svédország déli részén megtalálható, de utána északabbra már nem ismerik.