Már egy hete, hogy itthon vagyunk, és egy hét múlva megyünk haza. Folyamatosan szembe találjuk magunkat azzal, hogy amikor az otthonunkról beszélünk, akkor vagy az ittenire gondolunk vagy az ottanira. Pár nap alatt teljesen visszaszoktunk a házunkban. Az elején én még egy kicsit meg voltam kavarodva a konyhában, pl a mikrónál kerestem a gyógyszeres dobozt, meg rájöttem, hogy mind a kettő merőkanalat kivittem Norvégiába. Még most sem értem, hogy minek? Meg persze most láttam, hogy mennyi mindent hagytam itthon, ami most hiányzik nekem, amikor otthon vagyunk. Miközben egyre jobban kezdjük belakni a házat, (macskánk is haza talált) én már olyan szemmel pásztázom a holmijainkat, hogy mit hogyan fogunk elpakolni, esetleg mi lesz, ami nem fog beférni a bőröndbe.Ilyen szempontból repülővel visszamenni nagy szívás. Na, de addig is még élvezzük, hogy itthon vagyunk, találkozunk a családjainkkal, barátokkal. Szinte minden nap van valami programunk. 🙂

Másfél napos utazás után újból itthon vagyunk! Érdekes ezt így leírni, hogy itthon vagyunk, mert közben a gyerekek, amikor mesélnek, akkor Norvégiában, már otthon vagyunk. Nagyon várták már, hogy haza érjünk, és a hosszú utat is elég jól bírták, azt hiszem az utolsó 80 km volt a leghosszabb, amikor Győrnél lejöttünk az autópályáról.

Ma pont megkérdezte valaki tőlem, hogy örülök, hogy itthon vagyok-e, de nem igazán tudom teljes szívvel őszintén azt mondani, hogy igen. Persze örülök ismét az otthonunkban lenni, a családdal és barátokkal találkozni, de mellette mégis elszorul a szívem. Amikor szeptemberben elindultunk Pankával sírva búcsúztunk a nagyszülőktől. Akkor Apukám azt mondta, hogy ne sírjak, mert karácsonykor találkozunk, és az nemsokára itt van. Emiatt nem szívesen jöttem haza, mert nem akartam megint azzal szembesülni, hogy nem lett igaza. Persze szép karácsonyt fogunk a gyerekeknek varázsolni, de már semmi sem olyan lesz, mint régen…

Mielőtt kiköltöztünk volna, voltak akik figyelmeztettek minket, hogy a téli időszak nem is biztos a hideg miatt lesz rossz nekünk, hanem mert északon sokkal rövidebbek a nappalok. Délután még nem is annyira érezzük, mert kb fél órával megy le itt hamarabb a nap, de reggel 8-kor mikor viszem a gyerekeket suliba még simán sötét van. A legkésőbb majd december végén, reggel 9.15-kor fog felkelni a nap. Kérdeztem a gyerekeket, hogy nem zavarja-e őket, hogy reggel még sötétben mennek suliban, de mondták, hogy nincs vele gondjuk. Viszont azt vettem észre, hogy itt a biztonságra nagyon figyelnek, főleg arra, hogy a sötétben jól láthatóak legyenek. Majdnem minden kisgyereken láthatósági mellény van, vagy karkötő, vagy lábkötő… stb. A lényeg, hogy könnyen észre lehessen őket venni, és nem csak a gyerekek hordanak fényvisszaverő cuccokat, hanem nagyon sok felnőtten is látok. Normó is kapott ajándékba egy mellényt a sulitól. 🙂 Szóval úgy tűnik, hogy a rövid nappalok nem igazán zavarják az ittenieket, úgyanúgy kint vannak az utcán,és egyébként is már úgysem kell sokáig várni, hogy a nappalok elkezdjenek ismét hosszabbodni.

Tegnap, Mikulás napjára végre leesett a hó. Alig vártuk Pankával, hogy Jana és Normó visszaérjen az edzésről, és menjünk szánkózni. Az egészben az volt a vicces, hogy rajtunk kívül más nem volt az utcán, max csak azok, akik kutyát sétáltattak. Szóval látszik, hogy mi mennyire ki voltunk már éhezve a hóra, mert este 9-kor ott hemperegtünk, és örültünk magunknak. Szerintem majd még hóembert is fogunk építeni, bár a környéken még sehol nem láttam. Nagyon kíváncsi voltam, hogy az egész éjszakai havazás után, hogy fognak kinézni az utak, mert otthon a közút valahogy sohasem tudott felkészülni a havazásra, még akkor sem, amikor már a meteorológia napokkal előtte beharangozta, hogy esni fog a hó. Éjszaka a hókotrók zajára ébredtem, aztán reggel láttam, hogy a főutak teljesen tiszták voltak, a mellékutakat pedig teleszórták kis kavicsokkal. Baromi jól néznek ki a kivilágított házak ebben a havas tájban. Ma estétől ismét havazni fog. Vajon meddig fog itt tartani a tél? Mondjuk, ha áprilisban még mindig hóban fogunk járni, nem biztos, hogy ilyen lelkes maradok. 🙂

Lassan két hónap után próbáljuk a hétköznapjainkba visszacsempészni azokat az edzéseket, ahova otthon is jártak a gyerekek (meg Jana). Tegnap Jana részt vett Normóval egy karate edzésen, ami egy másik fajta karate, mint amire otthon jártak. Ne kérdezze senki, hogy otthon mire jártak, mert fogalmam sincs. Egyenlőre még nem fogta meg őket, mert jövő héten mennek egy másik edzésre. Még szerencse, hogy az első órák ingyenesek. Míg Jana meg Normó karatézott, addig Pankát szinkronúszásra vittem, kb 20 perc autózásra egy közeli kisvárosba. Jana találta neki ezt az edzést, és utóbb kiderült, hogy Norvégiában összesen 50 szinkronúszó van. Szóval ott tartottam, hogy Pankával álltam az előtérben. majd jött az edző csajszi, akit akkor ismertem meg, és átadtam neki a lányomat, én meg mentem vissza Janáért és Normóért. Azért a Panka pillantásában ott volt az, hogy “Anya ez most komoly? Tényleg már mész is?” Majdnem két órás edzése volt, és Jana ment érte. Nagyon nagyon izgultam, hogy hogyan érezte magát. Aztán este 9 után nyílt az ajtó, és belépett a lakásba egy csacsogó, jókedvű kiscsaj. Jaj, de jó volt így látni! Annyira büszke voltam rá, hogy vadidegenek között, anélkül, hogy ott lettem volna, idegen nyelven megállta a helyét, és még jól is érezte magát!

Ez a nap is úgy indult, mint a többi hétvégi vasárnapunk. Ebéd után kitaláltuk, hogy elmegyünk kirándulni, ha már olyan szép napsütéses időnk van. Elmentünk egy közeli kirándulóhelyre, ahol sziklákat megmászva jutottunk fel a domb tetejére, ahonnan gyönyörű kilátás nyílt Olsóra. Kb egy óra volt mire feljutottunk, és végül lefelé is ennyi időbe telt, mire leértünk. Normó addig ugrabugrált, és szaladgált körülöttünk, hogy egyik alkalommal rosszul ugrott egy szikladarabra. Én már csak egy hatalmas ordítást hallottam, és utána már nem tudott ráállni a jobb lábára. Szerencsére már nem voltunk olyan messze a kocsitól, így Jana a hátán hozta le. Hazaértünk, de még mindig nem bírt menni, ezért úgy döntöttünk, hogy bevisszük a sürgősségire. Persze először még meg kellett találnunk, hogy egyáltalán hova kell mennünk. Pankáék sulijától nem messze van a kórház, kb 10 percre tőlünk. Délután 5-re értünk oda, és este 21.45-kor jöttünk el onnan. Igen, jól olvassa mindenki, itt is baromi nagy szívás a sürgősségin lenni. Max annyival volt jobb, hogy szebb volt a környezetünk, a WC tiszta volt, és a mosdónál volt szappan. De majdnem 3 órát vártunk mire behívtak minket a vizsgálóba. Pedig nem csak egy orvos dolgozott. De annyira nyugodtak voltak, semmi idegeskedés… nyugalom, és baromi hosszú várakozási idő nekünk. Szerencsére nem tört el a lába, így hazaengedtek minket azzal, hogy ha még fáj neki, akkor kapjon fájdalomcsillapítót. Ennyi…

Idáig 3 országban voltunk sürgősségin, Magyarország, Ausztria és most Norvégia. Ha rangsorolni kellene, akkor toronymagasan Ausztria nyert, összesen 30 perccel. Norvégia egy picit előzi meg az otthoni sürgősségit, mert időben ugyanannyi, de a kórház felszerelése jobb, és mindenki kedves volt, és nyugodt. Nagyon remélem, hogy egy jó darabig nem kell menni.

Nem olyan rég kaptunk egy üzenetet a Norbi tanárától, hogy szeretnének fogadóórát tartani, amin természetesen Norbi is jelen lesz, mert róla fogunk beszélni. Aztán üzent Panka tanára is, igy végül a kettő fogadóórát egy napra tettük. Csak mi voltunk, és épp az a gyerekünk akiről a megbeszélést folyt, természetesen egyenlőre még angolul. Norbinál megkért minket a tanító néni, hogy fordítsunk mindent Norbinak, amiről beszélünk. Először is a Norbit kérdezte, hogy hogy érzi magát, miben különbözik ez a suli az otthonitól stb. Elmondta, hogy valószínűleg január végén ellátogatnak majd Norbi norvég iskolájába, hogy megismerje az osztályát, és onnantól kezdve hetente 1-2-szer már oda fog járni. Szépen lassan majd kezdik integrálni a norvég suliba, addig is szorgalmasan kell tanulnia a norvég nyelvet. Ehhez persze az is kell, hogy a tanár nénije ne reagáljon arra, amikor Norbi németül szól hozzá, mert úgy tűnik idáig a könnyebbik utat választotta, és ameddig németül megtudja magát értetni, addig nem kínlódik a norvéggal.  

Pankától el volt ájulva a tanára, hogy milyen biztos tudást, és alapokat kapott a magyar iskolától. Azt mondta, hogy a matek tudása, a mostani norvég hetedikesekét veri, és nagyon intelligens lány. Az biztos, hogy Panka magától arra gyúr, hogy minél hamarabb elsajátítsa a nyelvet, és bekerülhessen a norvég suliba.

Szerencsére mindkét gyerek jól érzi magát az új környezetében. Szereztek barátokat is, és örömmel mennek suliba. Amit én észrevettem rajtuk, hogy most nincsenek annyira túlhajtva, mint otthon. Persze ez most csalóka, mert nem egy sima általános norvég iskolába járnak még. Nagyon kíváncsi leszek majd, hogy egy normál norvég suli mennyire fog különbözni, az otthoni iskolától.

Két hete ismét Magyarországra utaztam a temetés miatt. Mivel fekete cuccom csak a fehérvári házunkban van, ezért  egy szombat délelőtt leugrottam elhozni őket. Furcsa volt ismét otthon lenni. Egyrészt mert tudtam, hogy utoljára itt öleltem magamhoz Aput, másrészt nagyon kíváncsi voltam, hogy milyen érzéseket fog kiváltani belőlem, ha ismét a házunkban leszek.

Hideg volt a házban, és olyan üres volt… pedig a bútorok nagy részét nem hoztuk ki magunkkal. De mégis, azzal, hogy nem voltak otthon a gyerekek, és Jana nem éreztem már otthonomnak a házunkat. Az éreztem, hogy az otthonom ott van, ahol a családom is.

Majd amikor karácsonykor haza jövünk, majd akkor ismét otthonomnak fogom érezni a házat. Ott lesz az a melegség, ami most is körülvesz engem.

Egy hónapja, hogy megérkeztünk, és bár a lelkemben még nem múlt el a gyász Apu után -soha nem is fog- közben az új életünk ide kint szépen alakul. Ma délután a gyerekek nagy örömére elkezdett esni a hó, és boldogan jegyezte meg mind a kettő, hogy bár az első hónap nem volt könnyű, most már örülnek, hogy kijöttünk. Egy kő esett le a szívemről…  

Reggelente, amikor Normót és Pankát viszem a  iskolába sokszor a szívbaj kerülget attól, ahogyan itt a gyerekek közlekednek. Lehet, hogy az itteni közlekedéshez vannak szokva, ki tudja, de amikor folyamatosan azt látom, hogy körülnézés nélkül mennek át a zebrán, lépnek le a járdáról, rosszul vagyok a látványtól és reménykedek, hogy egyszer talán nem elém lépnek ki. Persze én is lelassultam, én nem száguldok már a kocsimmal, de azért bennem van az ideg, amikor az úton a kisiskolások mellett haladok el. Múltkor egy kislány a bicajával a járdáról, pont egy kocsi elé hajtott ki. Szerencsétlen nő az autóban csak ingatta a fejét, én meg éreztem magamban a kényszert, hogy rádudáljak a kiscsajra – jó magyar szokás szerint- hogy vegye észre magát. De itt semmi nem történik, csak egy kis fejingatás, aztán ennyi. Ami még érdekes az itteni utakon, hogy nagyon sok körforgalom van, múltkor még egy nagy alagútban is meglepett minket egy, illetve kertvárosi részek tele vannak fekvőrendőrökkel, de nem értem, hogy miért, mert nekem úgy tűnik itt mindenki betartja a szabályokat.