Megfogadtam, amikor kiköltöztünk, hogy minimum hetente egyszer írni fogok a blogomban. Nos, ez a múlt héten nem sikerült, és nem azért, mert annyi dolgom lett volna, hanem mert itt is lesújtott rám a melegfront, és többnapos migrénes fejfájás gyötört. Pedig annyi minden történt.

Kezdjük az elején:

2 hete Panka is megismerhette végre az osztályát a Haslum skole-ban. 7.b-s lesz, és márciusig Ő is hetente egyszer fog járni, majd hetente kétszer, majd húsvét után mind a kettő gyerek már teljesen át fog kerülni a norvég suliba. Szerencsére Pankát is nagyon kedvesen fogadták a gyerekek, rögtön közrefogták, és egymás szavába vágva meséltek neki az iskoláról. Az óra után Panka szépen haza sétált, majd 4 óra felé visszament a Normóért a napközibe. Én meg nyugodtan dolgozhattam. 🙂 Jaj, de kényelmes volt. Közben Pankával írattak egy matek felmérőt, ami a hetedikes anyagot foglalta össze, és múlt héten kapta vissza a dolgozat értékelését. Sajnos a dolgozatot nem tudtuk megnézni, mert egy külön jelszóval az iPaden írta meg.  Mivel itt a 7. osztályig nincs osztályzás, azért valahogy mégis értékelik a gyerekeket. Itt például színekkel volt jelölve, piros volt a legrosszabb, és sötétzöld a legjobb. Naná, hogy a lányom dolgozata sötét zöld lett! 🙂

Normó is szépen kezd beilleszkedni az új osztályába, köszönhető ez annak is, hogy a heti egy iskolalátogatás mellett hetente 3szor a Haslum iskola napközijében van, hogy minél többet legyen norvégok között.

Közben múlt pénteken rám írt egy csajszi, hogy az oslói irodában vagyok-e én is, mert akkor találkozhatnánk a negyediken. Kiderült, hogy Normó egyik leendő osztálytársának az anyukája ugyanannál a cégnél dolgozik, ahol én, ráadásul itt Ő a szülői munkaközösségis, és frissítette a szülői kontaktlistát, majd írt mindenkinek egy kör emailt és külön üdvözölte Norbit, mint új osztálytársat. Aztán egy-két szülő még külön is írt nekem, hogy a gyerekeiktől sokat hallottak már Normóról, és üdv az osztályban. Komolyan, annyira jól esett ez a fogadtatás.

Vannak ezek a sztereotípiák, hogy a norvégok hűvösek, és nem annyira barátkoznak. Egyenlőre nekünk még csak pozitív benyomásunk volt róluk. Kedvesek, befogadóak, és barátságosak.

Szombat reggelünk jó kis kapkodással telt, mire rájöttem, hogy Panka szinkronúszó versenyére nem 13.30-ra kell odaérni, hanem 12.30-ra. Így sikerült negyed 1-kor, szakadó hóesésben elindulnunk, és negyed 2-re beesni az uszodába. Maga a verseny 3-kor kezdődött, de előtte volt bemelegítés, egy utolsó próba a vízben.  Szóval megérkeztünk, Pankával kiugrottunk a kocsiból, és rohantunk be az öltözőbe. Épp, hogy átöltözött, és utána már ugott is be a vízbe egy utolsó próbára a verseny előtt. Amíg nem kezdődött el a verseny addig Jana Normóval pörgött kint a hóban, meg bejárták egy kicsit a várost.

A verseny végén kiderült, hogy a Pankáék a saját kategóriájukban egyedül voltak, ezért nem nyertek érmet. De nekünk ez mindegy volt. A lényeg, hogy szívesen megy az edzésekre, pedig hetente négyszer van, abból egyszer másfél órás, és a többi mind 2 és fél órás edzés.  Ebből nem mindig vannak a vízben, van hogy csak száraz edzésük van edzőteremben. Egyenlőre még a suli mellett nem jelent gondot, hogy ilyen sokszor van edzése. Majd meglátjuk, hogy később, hogy fogja bírni a suli mellett.

A héten Normó elkezdett járni az itteni körzeti iskolába, aminek az a neve, hogy Haslum skole. 4.C-s lett, és úgy tűnik, hogy itt tényleg nagyon befogadóak a gyerekek, mert rögtön haverkodtak vele. Egyenlőre hetente egyszer fog járni, de szeretnénk, ha most már minél hamarabb hetente kétszer járhatna. Ezek a gyerekek, akikkel egy osztályban lesz, itt laknak a környéken, és fontos, hogy itt is legyenek barátai. Ezzel egy időben elkezdte suli napközijét is (SFO), ahova egyenlőre hetente háromszor fog menni. Itt a napköziért külön fizetni kell, és itt nem kell tanulniuk a gyerekeknek, hanem egész délután játszanak. Pénteken, amikor átsétáltam a Norbiért (kb. 5 perc), titokban figyeltem, ahogy a többi gyerekkel játszott, és közben dumált norvégul.

Annyit megtudtunk még, hogy itt az általános iskola 7 osztályos, és addig a gyerekek nem is kapnak osztályzatot, hanem egy szöveges értékelést. Utána a 8. , 9. és a 10. osztályra egy külön iskola van, ahol már kapnak osztályzatot, majd a 10. osztály után mennek középiskolába, ahol már választhatnak gimnázium vagy szaközép között. Egyenlőre még itt nem tartunk. Pankának viszont fontos, hogy most már minél hamarabb megismerje az osztályát, mivel 7. osztályos és majd velük fog tovább menni a másik suliba szeptembertől.

December 6-án esett itt igazán először annyi hó, hogy nem olvadt el, és tudtunk végre szánkózni. Azóta eltelt kb 6 hét, és még több hó esett, a hőmérséklet pedig azóta is nulla fok alatt van.  Igazából itt most már 2 napja megállás nélkül esik a hó, hol több, hol kevesebb, és a hőmérséklet általában -5 fok körül van. Most már hozzászoktunk, hogy hetek óta csak havat látunk, és ilyen körülmények között vezetek minden nap. De mindezek mellett  ez lehetőséget is ad arra, hogy mindenféle téli sportot kipróbáljunk. Normóékat például a suli viszi minden hétfőn sífutni, ami itt egy igazi népsport. Már alig várom, hogy Janával mi is kipróbáljuk, mert a környékünkön is egy csomó túraútvonal van sífutóknak. Egy csomó helyen meg fellocsolták a focipályát, hogy lehessen korcsolyázni. Ma meg Normó összefutott a ház előtt egy leendő osztálytársával, akik épp a házunk mögötti dombhoz mentek szánkózni. Persze mentünk mi is velük, hogy mi is ismerkedjünk meg barátkozzunk.  A kissrác anyukájával megbeszéltem, hogy norvégul beszéljen hozzám, mert érzem az nem lesz elég a nyelvtanuláshoz, hogy magamban tanulok, mindenképp kell gyakorolnom is. Szóval kint álltunk a -6 fokban, fújt a szél, esett a hó, én meg, amit idáig megtanultam norvégul azt mondtam, éééééés megértettem, amit mondott. Juhééééééé 🙂

Előbb vagy utóbb csak meg fogjuk tanulni ezt a nyelvet, persze a gyerekek már lehagytak minket. Panka olyan gyönyörűen, folyékonyan beszélt a norvég csajszival. Jó volt hallani őket.  

Csütörtökön volt a nagy nap, amikor Normó először meglátogatta a mostani tanító nénijével leendő iskoláját, és megismerhette az osztályát. Fél 2-re átsétáltam érte, és közben teljesen szétizgultam magam, hogy milyen hangulatban fog kijönni a suliból. Mikor meglátott az első szava az volt, hogy nagyon kedvesek a gyerekek. Mindenki érdeklődve figyelte, és egy csomó kérdést tettek fel neki. Normó is készült egy kis bemutatkozó levéllel, amit a tanító nénije segített megírni neki, és aztán a gyerekeknek felolvasta, akik a végén megtapsolták.

Ráadásul pont aznap osztotta ki az egyik kisfiú a meghívókat a szülinapi bulijára, és Normónak is adott egyet. Itt amúgy az a szokás, hogy ha szülinapi partit rendezel, hogy vagy mindenkit meghívsz vagy a fiúk az összes fiút az osztályból vagy a lányok külön az összes lányt az osztályból, hogy senki ne érezze magát kirekesztve. Szóval ott álltunk a meghívóval a kezünkben, és Normó rögtön kijelentette, hogy Ő menne. Én meg erre, “de még csak most ismerted meg fél órával ezelött, ez nem baj?” Erre Norbi “Nem. Hamar összebarátkoztunk.” Beszéltem a kisfiú szüleivel, és persze mondták, hogy várják Norbit szeretettel.  Úgyhogy ma délután egykor beadtam a kisfiamat egy buliba, és fogalmam sincsen, hogy kikhez, csak annyit tudok, hogy egy nagyon kedves ferdeszemű emberekhez. Majd három után mehetünk érte… , én meg addig is próbálom magam lefoglalni. Jövő héttől minden pénteken már az itteni körzeti iskolába fog járni, és nagyon remélem, hogy minél hamarabb átkerül, hogy itt a környéken is legyenek barátai.

Pankával kapcsolatban jövő héten tudjuk meg, hogy ki lesz az itteni osztályfőnöke, és mikor megy meglátogatni az osztályát.

Egy kicsit off leszek, mert ez a bejegyzés nem teljesen az itteni életünkkel kapcsolatos.

Van egy téma, amiről nem akartam írni, de éreztem, mikor itthon voltam, hogy mások próbálták feszegetni, vagy “kedves” kérdésekkel utalgatni rá. Amikor alig négy nappal a költözésünk után Apu agyvérzést kapott megfordult sajnos a fejemben, hogy ez az egész a költözésünk miatt történt-e vele. Annak ellenére, hogy a tudatom folyamatosan azt mondta, hogy nem, de mégis felmerült bennem… Anyu, meg a tesóm is rögtön mondták, hogy nem, és eszembe se jusson ilyenre gondolni, de nyilván ilyenkor mindenki keresi magában is hibát, hogy mi okozhatta.

Szóval a válaszom a kérdésre, amit senki nem mert nekem nyíltan feltenni, csak “jóindulatúan” utalt rá:

Apu örült a költözésünknek. A mi családunkat látta bennünk, amikor gyerek voltam, és Németországba költöztünk. Tudta, hogy ez mennyi előnnyel fog járni a gyerekeknek, és nagyon büszke volt ránk, hogy volt bátorságunk ezt meglépni. Boldogan figyelte Anyuval, hogy merre járunk útközben, hogy milyen hamar berendeztük a lakást. Már nézte a repjegyeket, hogy mikor jönnek ki hozzánk. Közben, amit nem tudtunk, hogy akkora a vérnyomása, már hetek óta túl magas volt.  Alattomosan kúszott felfelé (Ő meg nem mérte magának, mert hát szedi a vérnyomáscsökkentőt, és egyébként sem beteg), és most már utólag tudjuk, hogy az erei súlyosan meszesek voltak. Már csak idő kérdése volt, hogy mikor pattan el az egyik ér. Az egészben az volt a szerencséje, hogy aznap délutános lett volna a munkahelyén, ezért otthon történt a tragédia, és még tudott szólni Anyunak, hogy baj van. Előző héten cserélte el a műszakját, hogy le tudjon jönni Fehérvárra elköszönni tőlünk, különben délelőttös lett volna, és vagy a munkahelyén éri vagy az utcán…

Most, hogy láttam az orvosi papírjait, és az orvossal is beszéltünk már tudom, hogy ez egy borzasztó rossz egybeesés volt, de semmi köze nincs hozzá, hogy kiköltöztünk. Ez akkor is megtörtént volna, ha otthon maradunk. Anyunak igaza volt, Ő már az elejétől kezdve ezt mondta nekem.

Múlt héten kaptam egy mailt Normó tanár nénijétől, hogy jövő héten csütörtökön meglátogatják Norbival a norvég iskolai osztályát, hogy megismerje leendő osztálytársait, és tanárait. A kezdetekben hetente egyszer lesz majd a norvégok között, aztán fokozatosan emelik majd a napok számát, míg végül teljesen át fog kerülni még az idén. Pont a héten köszönt el Normó szerb haverja az osztályától, mert végleg átkerült a körzeti norvég sulijába.  Közben Panka tanára is írt nekünk, hogy ők meg várják a visszajelzést Panka leendő osztályfőnökétől, hogy mikor mehetnek majd ők is látogatóba. A suli amúgy itt van mellettünk, gyalog 5 percre. Annak örülök, hogy a gyerekek kezét fokozatosan engedik el, és nem hirtelen kell egy új közösséget megszokniuk, és újból barátot szerezniük. De így is ez a hét most ebből a szempontból nagyon izgi lesz…

(A képen a norvég suli látható, ahová nemsokára járni fognak. Mi meg a domb túloldalán lakunk.)

Több, mint 3 hónapja élünk most már Norvégiában, és ami meglepő volt számomra az otthoni viszonyokhoz képest, hogy mennyire megbíznak az emberekben.

Ezzel a mondattal kezdtem 2 nappal ezelőtt a bejegyzésem, majd félbe hagytam, mert nem volt időm megírni. Arra gondoltam, hogy egy-két példán keresztül megmutatom nektek, hogy itt mennyivel másképp kezelnek bizonyos dolgokat. Otthon mindig a Tescoból rendeltem az élelmiszert, és inkább magam hoztam el az összekészített rendelést. Itt is van szerencsére házhozszállítás (Tesco helyett itt Kolonial) vagy magam hozom el egy a benzinkúton telepített nagy utánfutóból. Egy kódot küldenek aznap sms-ben, amivel be tudok menni az utánfutóba, és a nevemmel feliratozott dobozban van az én kifizetett rendelésem. Mellette meg más kifizetett rendelése. Nyilván mindenki csak a saját rendelését viszi haza, de azért megfordult a fejemben, hogy vajon a többiek mit rendeltek? 🙂  Aztán megfigyeltük, hogy a parkolóházakban nincsen sorompó, de parkolójegyet azért mindenki vesz, és a mikor mennek a végén ki is fizetik. Múltkor meg elugrottunk a közeli szemétlerakóba, hogy elvigyük a szárítógépünket, ami két hét után benyomta az unalmast, amikor kiköltöztünk. Elektromos hulladékot ingyenesen leadhatsz, de ha viszel mást is, akkor fizetni kell. Itt már van sorompó, de igazából valamilyen szinten itt is bemondásos alapon működik.

Ugye, milyen jól hangzik, hogy ennyire megbíznak az emberben? Hahaha, és itt jött az elmúlt két napban a felismerés, hogy a Nagy Testvér azért figyel. Kamera az utánfutóban, a parkolóban… Fő a bizalom, fűszerezve egy kis ellenőrzéssel.  

Gondolkoztam azon, hogy ennek a bejegyzésnek azt a címet adjam, hogy “De cukiiiiii….”, de még így is kockáztatom azt, hogy ha majd egyszer Normó is elolvassa a bejegyzéseimet, akkor nem mindig fog örülni annak, hogy külön róla is írtam, szóval nem akarok még a címmel is túllőni a célon.Történt ugyanis, hogy a héten megjelent a védő néni Norbi osztályába, hogy elvigye magával beadni neki a Hepatitis B emlékeztető oltását. Norbi erre felment Panka osztályába, és odament a tesójához, hogy: “Panka eljössz velem? Most akarják beadni nekem az oltást!” Pankának sem kellett kétszer mondani, végre babusgathatta az öccsét, anélkül, hogy Normó kiakadt volna. Lent az orvosi szobában, Normó beült Panka ölébe, és végül úgy kapta meg az oltást. Ez annyira cukiiii, és olyan jó volt  hallani, hogy tudnak egymásra számítani.

Múlt hét pénteken kipróbálhattuk, hogy milyen is a hazaút repülővel. Reggel 9.48-kor indult a vonatunk Fehérvárról, és este negyed 7-re értünk haza. A reptéren ezer ember, csomagfeladásánál egy hosszas sorban állás. Aztán mire átjuttottunk a biztonsági ellenőrzésen, végre mehettünk ebédelni. Utána Pankával még bementem egy boltba venni vizet, kávét stb… Fogalmam sincsen, hogy addig Janáék merre kószáltak… Egyszer csak Panka szólt, hogy a kijelzőre a gépünk mellé az van írva, hogy “LAST CALL”. Ááááá gondoltam magamban, csak biztosan félrenézte, még van időnk… Szép lassan odamentem a kijelzőhöz, aztán kiugrottak a szemeim, és onnantól felgyorsultak az események. Hívtam Janát, hogy bárhol is vannak futás a kapuhoz, meg persze mi is rohantunk. Sikerült az utolsók között felszállni a gépre, de elértük. 🙂

Nagyon kíváncsi voltam, hogy a gyerekek milyen érzésekkel jönnek haza, mert 2 hét alatt elég hamar vissza szoktunk az otthoni életbe, ráadásul a volt sulijukat is meglátogatták, szóval kicsit tartottam attól, hogy ismét nehéz lesz az elválás. Igazából eléggé lazán vették, hogy utazunk vissza Norvégiába. Panka már várta a suli kezdést, hogy ismét találkozhasson az itteni barátnőivel. Normó annyira nem volt elragadtatva, de Ő úgy általában nem szeret iskolába járni, tök mindegy, hogy hol van Fehérváron vagy Norvégiában.